Join the new world

-Szóval, hogyan és mikor ismerted meg Alberto nagyapát? Te mentél kommunista nagygyűlésre, vagy ő jött el gyónni az örmény katolikus templomba?
-Egyik sem. Álláshirdetésre jelentkezett nálam. Illetve nem nálam, hanem (fogadott)apámnál, csakhogy ő akkor már rég nem élt..huh...ez egy kicsit zavaros, kezdem inkább elölről...

1926 Szamosújvár - 1933 Bécs

-Jó napot, az álláshirdetésre jelentkezem.
-Parancsoljon. Szabad megtudnom, hogy milyen fotóipari ismeretei vannak?
-Mmm, hmmm...nagyjából semmilyenek.
-Értem, ebben az esetben...
-Várjon...még mielőtt elküldene...nyomdaipari ismereteim viszont messze átlag felettiek.
-Nézze, ez itt egy fotóműhely, nem nyomda...
-Fiatalember, már meg ne haragudjon, nem is önhöz jöttem, hanem az apjához, Vartan Barujan úrhoz.
-Kimegy az ajtón, második utca balra, onnan meg egyenesen a város széléig.
-Ott lakik?
-Aha, a temetőben.
-Porca mizeria...akkor mindegy.
-Apámat honnan ismeri?
-Caporettonál ‘17-ben megmentette az életemet...illetve előtte meg én az övét...illetve mi ketten egyik a másikét.
-Ön ha jól értem olasz, apám meg a Monarchia seregében szolgált, vagyis ellenséges oldalon álltak. Nem gondolja, hogy felettébb furcsa a története?
-Nos, ha már itt tartunk: az Ön apjának három lőtt sebe volt, ebből egy volt súlyos, az elől ment be, és a hátán jött ki. A német csapatok rohama során az Ön apját halottnak hitték és hátrahagyták. A mieink, mint azt Ön is bizonyára jól tudja, olyan szélsebesen menekültek, hogy a német-osztrák-magyar egységek nem tudtak a nyomukba sem eredni. Nah, ez volt a Caporettoi összeomlás, Olaszország szégyene.

Ekkor a háttérben megszólalt anyám...
-És akkor ön és vagy húsz másik olasz előjöttek a híd alól, ellátták a férjem sebeit, majd “megadták magukat”, mert nem akarták kockáztatni, hogy az olasz hadvezetés a gyávaságuk miatt megtizedelje Önöket.



Meglepetten fordultam hátra, de a vendég zavartalanul folytatta:
-Drága asszonyom, a híd alatt csak tízen lehettünk, a többiek később csatlakoztak hozzánk. A monarchiás csapatok el sem hitték, hogy egy majdnem halálos sebesült micsoda bátorságról tehetett tanúbizonyságot, hogy egymaga húsz katonát ejtett foglyul. Az Ön férjének mindössze annyi kérése volt, hogy a fegyvereinket hátrahagyva, fehér zászlót lobogtatva valami összetákolt hordágyon vigyük őt a magyar vonalak irányába. Mondhatnám, volt némi derültség, amikor nagy nehezen találtunk egy hátrahagyott magyar távírdászt, akinek végülis hivatalosan megadhattuk magunkat. Amúgy ez nem volt elszigetelt eset, állítólag hétszázezer bátor olasz katona adta meg magát többé-kevésbé hasonló módon.

-Értem uram, de a háborúnak már rég vége, miért nem megy haza Olaszországba?
-Onnan jövök...Togliatti elvtárssal éppen Moszkvában voltunk, amikor Mussolini átvette a hatalmat és sajnos oda már nem mehetek vissza.
-Miért?
-Vérdíjat tűztek ki a fejemre.
-Vérdíjat? Mit tett? Az első világháborús...hogy is mondjam...árulásért?
-Ó, dehogy, árulás miatt akkor a fél olasz népet agyon lehetne lőni...mindössze , a politikai elképzeléseim eltérnek a jelenlegi kormányétól, és ezt Mussolini nehezen viseli el... de beszéljünk inkább a munkáról! Én nem annyira dolgozni szeretnék Önnél, mint inkább közös vállalkozásba fogni.
-Milyen nyomdaipari munkák készítésében szerzett jártasságot?
-Útlevelek...értékpapírok, okmányok és persze ahogy ez lenni szokott:...vízjelek, biztonsági szálak...ilyesmi
-Ez szép!
-Nemcsak, hogy szép, de szinte ugyanolyan kiváló minőség, mint maga az originál...

Na itt ütött fejbe a ménkő...ez az ember egy hivatásos hamisító, ennek Olaszországban mindenképp börtönben, de lehet, hogy inkább akasztófán a helye, és a világ bármely részében csak idő kérdése, hogy mikor vágják sittre...
-Uram...minden tiszteletem, de nem szeretnék Ön miatt börtönbe kerülni. Mi örmények törvénytisztelő polgárok vagyunk, adót fizetünk, templomba járunk, betartjuk a tízparancsolatot...

Ekkor, a lehető legrosszabb pillanatban anyám ismét megszólalt...
…-és a nagy törvénytiszteletben épp készülünk éhen halni.
Ez nem volt szép anyától. Tudtommal nagyon messze voltunk még az éhhaláltól, meg különben is én kerestem meg a pénzt a család minden szükségletére.
Alberto mélyen a szemembe nézett és felém nyújtotta a kezét:
-Amigo mio! Csapj a tenyerembe, esküszöm, hogy miattam soha nem fogsz sittre kerülni!

Így indítottuk el a kényszer szülte közös vállalkozást. Alberto Kolozsvárt vadászta le a kuncsaftokat, én Szamosújvárt fotóztam, ő meg mélynyomással készítette az esetenként színes ünnepi és esküvői meghívókat. Ügyesen, okosan egymás keze alá dolgoztunk, dőlt a pénz.
Aztán beköszöntött 1929 ősze.
-A világválság?
-Az, meg a romániai kisebbségek és a kommunisták réme, a Vasgárda is ekkor kezdett aktivizálódni. Alberto korábban nyíltan vállalta a kommunista nézeteit, úgyhogy jobbnak látta, ha egy időre eltűnik Kolozsvárról, de Szamosújvár sem volt számára biztonságos, mert itt mindenki mindenkit ismert. Tudod, Szamosújvárt még a ‘30-as évekig is fennmaradt egy szólás az örmények körében, ha idegen ember jelent meg a városban: “-Ki Ő? -Honnan jött? -Mit akar? -Mikor megy már el innen?”.
Dés viszont nagyobbacska város volt, alig pár kilométernyire Szamosújvártól és Alberto itt új életet kezdett: nevet cserét, bajuszt és szakállat növesztett, szóval olyan mértékben megváltozott, hogy szinte rá sem ismertünk.
A politikai gondokon túlmenően a gazdasági válság is padlóra küldött minket. Sokat vitatkoztunk, hogy mi a helyes megoldás: olcsóbban dolgozni, olcsóbb alapanyagokra, vagy kidolgozni teljesen új technikákat, de bárhogy is csűrtük-csavartuk, oda kellett kilyukadnunk, hogyha az embereknek nincs pénze, akkor sem a csúcstechnológiára, sem a selejt termékre nem fog költeni. Sokszor nem volt más fényképezni valóm, mint a rendőrségi jegyzőkönyvek részére készítendő legújabb öngyilkosságok helyszíni fotói.

Úgy gondoltam, hogy nincs is más ezen a világon, mint a fényképezés....amíg egy szép napon 1933-ban le nem lepleztem az évszázad csalását és ettől radikálisan új irányba fordult az életem. Szóval...anyám titokban évek óta a házipénztárból pénzzel tömte a régi bőrfeldolgozó családi vállalkozást, amelynek még a létezéséről is már rég megfeledkeztem. Mint tudod, a bőrfeldolgozás az hagyományos örmény geseft, csakhogy nekem ehhez sem tudásom, sem tapasztalatom és ami legfontosabb: kedvem sem volt hozzá.
-Hogy bukott le a dédim?
-A zsidóknak kiadott raktár padlásán rábukkantam egy kolosszális méretű, eladatlan feldolgozott bőrre, aztán a pincében is találtam egy hatalmas enyhén bűzlő bőrhegyet. Anyám később azzal védekezett, hogy tíz örmény család megélhetését tette lehetővé ez a munka, és nem volt szíve egyiküktől sem megválni. Ő úgy érezte, hogy ennyivel tartozik a közösségnek, a Fennvalónak és önmaga lelkiismeretének. Meg különben is kellett valami elfoglaltság, hogy ne unatkozzon.
Közben az is kiderült, hogy az alkalmazottakat még csak-csak kifizette, de az árút már évek óta hitelbe kapta, vagyis nyakig ültünk az adósságban és mégcsak nem is tudtam róla.



Parázs vita keveredett közöttünk, és elkerülendő azt, hogy tettlegességig fajuljon a helyzet, megállapodtunk abban, hogy másnap folytatjuk. Belátom, részemről ez nem volt egy túl bölcs döntés, mert másnapra az örmények megszervezték az ellenem folytatandó pszichológiai hadviselést: a pap a templomban a munkahelyek megtartásáért közös imára hívta a híveket, ráadásul ott volt az egész pereputty, idősek, gyerekek, gazdagok, szegények. Egy kislány a jelenlevők pillantásainak kereszttűzében odajött hozzám és átadott egy hímzett terítőt: “Élni szeretnénk”. Sakk-matt.

Nem volt más hátra, felére csökkentettem anyám költőpénzét és felajánlottam egy komoly összeget annak, aki segít eladni ezt a monumentális méretű feldolgozott bőrt.

Először a Renner Testvérekhez mentünk Kolozsvárra...ebből lett később a Dermata, az ország legnagyobb lábbeligyára - márpedig lábbelihez kell a bőr. El is adtunk egy zsáknyit, de ez csak csepp volt a tengerben. Megkerestünk minden bútorgyárat, a hadsereget, mindent, ami bőrt használt, sőt a dolgozóim megmozgatták az örmény maffia szálait is, mígnem egy szép napon bekövetkezett a várva várt csoda: tuti vevő jelentkezett Bécsből. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan juttassuk el a töméntelen mennyiségű bőrt Bécsbe. A megoldás az volt, hogy Albertoval marhavagont béreltünk, ennek egyik sarkában kialakítottunk magunknak egy kis kuckót, amely egyidejűleg volt hálófülke, iroda és meditációs szoba. Merthogy Albertonak muszáj volt megnéznie egy Bécsben tartandó nyomdaipari kiállítást, különben nem is élet az élet, szóval addig járt a nyakamra, ameddig magammal vinnem őt is.

Persze Bécsben a vevőjelölt kicsit fintorgott, fikázta az árut, majd közölte, hogy jobbra számított és nevetséges árat kínált. Tehát ott álltunk egy marhavagonnyi áruval, vevő nélkül, kötbérrel és adóssággal a nyakunkban. Romokban hevertem és mivel sajnálatos módon túl korán ért véget a gyerekkorom, ezért most pótoltam a lemaradást: elsírtam magam.

Mi mást tehettünk volna: megnéztük a nyomdaipari kiállítást, Alberto meg kitalálta, hogy adjunk el az itteni zsidóknak néhányat a hamis útlevelei közül, abból legalább haza tudjuk szállíttatni a bőrkupacot, de mintha meg lettünk volna átkozva, ez sem jött össze, viszont itt ismertem meg nagymamádat - de azt a történetet már amúgy is ismered.

Már vagy két hete ott laktunk az állomáson, amikor Alberto megjelent fütyörészve és közölte, hogy elege van a guberált Apfel Strudel-ból, Mariahilferstasse-ból, Ferenc Józsefből, Mária Teréziából, a Schönbrunnból, sőt Mozartból és Johann Strauss-ból is és, ő már menne haza. Viccesnek tartottam, mondtam, hogy még van egy kis elintézni valónk és hátraböktem a bőrkupac felé.

-Ja, azt eladtam...
-He?
-Ma reggel, az egészet. Basta. Finoto. Nincs többé.
-Mennyiért? Kinek? Hol? Mi? Merre?
-Mennyiért? Annyiért, amennyiért tervbe vettünk, egy fabatkával sem kevesebbért...Na de kinek...úgysem fogod kitalálni, úgyhogy kezdem elölről. Amikor láttam, hogy milyen mérhetetlenül szerencsétlen, ostoba és magatehetetlen vagy, ráadásul az örmény maffia sem tud rajtad segíteni, akkor íme, itt jön Alberto. Csakhogy én nem ismerek senkit...kivéve Palmiro Togliatti elvtársat, az illegalitásban lévő Olasz Kommunista Párt főtitkárát. Mert őt igen jól ismerem, így felhívtam őt Moszkvában, és azt mondtam neki, hogy a Munkásmozgalomnak szüksége van a segítségére. Jelen esetben ugye..én magam voltam a munkásmozgalom, amely éppen készült éhen halni.

Közben elmondanám, hogy mit spekuláltam ki, mihez kértem Togliatti elvtárs segítségét. Szóval vannak a csóró örmények....például az alkalmazottaid. Aztán vannak a hozzád hasonló szerencsétlenek, akik valahogy életben maradnak, de igazán gazdagok sose lesznek. Utána vannak a gazdag örmények, meg a dúsgazdag örmények és legvégül van a “Mister öt százalék”, a világ leggazdagabb embere, vagyis a híres Calouste Gulbenkian. Persze ő módfelett utálja a kommunistákat, különösképpen a szovjet-örmény kommunistákat, de hát senki sem tökéletes.

Visszatérve a lényegre, barátom, Palmiro megértette a munkásosztály problémáját és a kedvemért a szovjet örményektől megtudakolta, hogy pillanatnyilag hol tartózkodik Gulbenkian, és van-e olyan olasz ember, aki kapcsolatba tudna hozni vele. Ma bene...hát volt egy ilyen fickó, Luigi a neve, akinél csak a te kedvedért eljátszottam, hogy én is olasz fasiszta vagyok - tudod ez csak conspirazione..., na szóval beszéltem Luigival, Luigi beszélt Gulbenkiannal, utána meg Gulbenkian velem Luigi tolmácsolásában...
-Te beszéltél Gulbenkiannal? A mágnás Calouste Gulbenkiannal?
-Si, amigo mio...ki más venné meg tőled ezt a több tonnányi tetves, nyűves bőrt? Ő meg képzeld, hallott már a szamosújvári örmény kolóniáról, meg szerencsére éppen jó hangulatában volt, úgyhogy délután négyre jön is egy bécsi örmény ember, aki hozza a pénzt és viszi a marhavagont mindenestül. Hát erre mondanám, hogy Olaszország - Örményország 1:0 (mármint ha létezne egyáltalán olyasmi, hogy Örményország, hehehe)

-Úristen...négyre jönnek...hány óra van?
Alberto köhintett egyet.
-Az órádat ne keresd!
-Mimimi?
-Adok helyette egy zálogcédulát, mert sajnos valamiből fizetni kellett a telefonköltségeket, ja és egy kávéra is meghívtál így utólag.
-Te zaciba vágtad a Doxámat?
-Miért? Volt más értéktárgyad, amit zaciba vághattam volna? Vagy néztem volna végig, hogy éhen halsz? Mert én már kezdtem azzal a gondolattal kacérkodni, hogy ráfanyalodok ezekre a nem túl gusztusos bőrökre...Ja, és a Gulbenkiantól megtanultam egy dolgot: 5%-ot kérek a közvetítésért. Készpénzben, nem cserzett marhabőrben, ha lehet.