magyar

Day 1,292, 11:17 • Published in Hungary Hungary • by Tomjohnson

A kedvenc "magyar sztorim" a pekingi olimpiáról való. Történt ugyanis, hogy a magyar szurkolók akárhova is kapták a jegyeiket (rendszerint szétszórva), megtalálták egymást és közösen összeálltak, hogy egységesen tudjanak szurkolni a magyar csapatokért (vízilabda, kézi pl.). A beszámolók szerint a kis kínaiak többen is kétségbeesetten próbálták magyarázni, hogy nem ide szól a jegyük, de a magyarok hajthatatlanok voltak és egyre többen gyülekeztek egymás mellett, hatalmas zászlókkal, nemzeti színekben. Mindezek után pedig nem ültek le, hanem ugráltak folyamatosan. Biztonságiak nem nagyon voltak az eseményen, csupán pár "hostess", akik állandóan mondogatták a magyaroknak, hogy "Sit down, please", de ez az egyre csak növő, teljes szektort kitevő tábort nem érdekelte. Sőt, mikor végre összeálltak, hatalmas szurkolásba kezdtek, mindenki teli torokból ordította, hogy "Magyarok!" és a többi, megszokott dalt.
Mikor kijöttek melegíteni, a kézis lányaink őszinte megdöbenéssel fogadták, hogy mennyire hazai pálya várja őket sok-sok ezer km-re az otthontól. Persze csak még jobban meghozta a kedvüket a játékhoz, ráadásul egyes, ehhez nem szokott ellenfélt teljesen leblokkolt ez a fajta hangzavar. Nem hallották a hangjukat, nem tudtak rendesen koncentrálni. És még csak a bemelegítésnél tartottunk.
A kínai kisegítők még mindig, de érezhetően egyre halkabban próbálták lebeszélni a magyarokat a hangzavartól, míg a többi néző egyszerűen nem értett semmit, hiszen a mérkőzés még el sem kezdődött, de a csarnok zúgott a "Ki a jobb" és hasonló nótáktól. A kézis lányok pedig meghálálták a bizalmat, a dobokat, a rigmusokat, a csarnokban pedig igazi hangulat uralkodott, szemlátomást a magyar tábornak köszönhetően. Minden egyes gólnál felrobbant a lelátó, és végül hatalmas csatában nyertünk.
Miközben a szép volt csajok szólt, az egyik szurkoló felkiáltott: irány az uszoda, jönnek a vízilabdás srácok. Igen ám, de a csoport felének nem volt erre a meccsre jegye. A fiaink/lányaink azonban megoldották: ki-ki az előző pólós jeggyel, vagy a kézire szólóval bejutott, ekkora egyszerre érkező és tomboló tömegre nem számítottak az ázsiaiak. Folytatódott a szieszta. Persze innen is kinézték a magyarokat, de mint tudjuk, a csapat olimpiai bajnok lett.

Amikor pedig kérdezték az eredményhirdetés után a srácokat, hatalmas izomkolosszusokat, hogy minek köszönhető a siker, mindegyik megjegyezte: Jó volt a taktika, jól összeszoktunk, Kemény Dénes zseniális, de amit a szurkolóktól kaptunk, az felejthetetlen. Nem hittük volna, hogy hazai pályán fogjuk lejátszani az egész olimpiát. És egy Biros Péternek elcsuklott a hangja, pedig nem kevés élményt élt már át. Ott, akkor, nagyon jó volt magyarnak lenni.

Kinek törvénytelenség, kinek állatias viselkedés. Szerintem hazaszeretet. A többi szurkoló a saját meccseiket végignézték, drukkoltak egyedül, szétszórva, örültek a góloknak és persze ünnepeltek a győzelmek után. De nem így, együtt. Nemzetként.

Akárhol jársz, messziről meglátod, hogy kik a magyarok. Nem illenek oda. De ha bajba kerülsz segít. Olyankor mindig összezárnak.
És egyébként is ezt, a fura, senki más által nem értett nyelvet beszélik, amit megtanulni meg lehet, de igazán érteni soha.

Hogy ki a magyar, és miért fontos ez?

Szerintem ott van a válasz benned.

És történhet bármi velünk, bárhol, sőt, lehetséges, hogy valamikor országunk sem lesz ,de mi, magyarok, amíg a nyelvünk él, amíg az utolsó emberben is benne lesz az érzés, hogy magyar, addig igenis itt leszünk.

Feldarabolni egy országot lehet, de népet soha.