Nem szívbajos: párbajos

Day 2,524, 13:11 • Published in Hungary Hungary • by Solkim

Sokan szeretik ebben a játékban a „gerillaharc” név alatt futó párbajokat. A való világban persze (legalábbis mifelénk) a párbajok kora már évszázadokkal ezelőtt lejárt. Vagy mégsem?

Nos, Budapesten még jóval az első világháború után is olyan hétköznapi dolog volt a párbaj, mint ma egy közepesen súlyos karambol (1925-ben kb. napi 5 párbaj zajlott a városban). Szerelmi, politikai és sajtóvitákban egyaránt alkalmazták az ügyek elintézésének ezt a módját, annak ellenére, hogy addigra már vagy fél évszázada törvényi keretek közé volt szorítva ez az intézmény, és sorozatos erőfeszítések történtek az eltörlésére.

A párbaj története helyett viszont ezúttal az egyik híres párbajozó, Sándor Pál képviselő életének néhány kevésbé ismert mozzanatát veszem szemügyre.

A Wikipédia szerint Sándor Pál 1860-ban született Hódmezővásárhelyen, Schlesinger Pál néven, egy zsidó gabonakereskedő családjába. Ugyanez a Wikipédia a Párbaj címszó alatt sajnos nem tartalmazza (még) a nevét, pedig méltán fel lehetne sorolni párbajhősök dicsőségfalán – különösen, ha egy olyan külföldi elbeszélést veszünk alapul, amely a hazai irodalomban nem kapott különösebb visszhangot: a Washington állambeli The Spokesman-Review 1927. július 16-i írását.


Az említett újságcikk

Bár az újság nem említi, a fiatalos Sándor Pál nem sokkal korábban vette el második feleségét (a 24 évvel fiatalabb Bánó Irént), akivel világkörüli útra indultak. Ennek során jutottak el Amerikába is, és itt találkozott vele a prominens északnyugati lap újságírója.


Sándor Pál arcképe a Képviselői Almanachban

„Ha egy ügy egyáltalán megéri a fáradságot, akkor megéri azt is, hogy harcoljanak érte. Ha pedig szeretsz egy ügyet – vagy egy asszonyt –, akkor megerősíted az irántuk való elkötelezettségedet, és az ő elkötelezettségüket magad iránt, ha kezedbe fogod a jó kardodat vagy pisztolyodat, és férfiasan harcolsz érte.” Sándor e szavaival indul a cikk, és a folytatás se marad el ettől a felütéstől. Kiderül, hogy az ekkor 67 éves politikus az élete során már 104 párbajt vívott! „Ennyit tartok számon. Természetesen ezeken kívül voltak még kisebb összetűzések, hirtelen felindulások és pillanatnyi gyengeségek, melyeket nem számoltam össze. Azok tényleg nem sokat számítanak.”

Hősünk nemcsak a személyes eredményeiről beszél, hanem erőteljesen kiáll a párbajozás betiltása ellen is. Sőt, világszerte elterjesztené azt az úriemberek között. „Önök, ezekben az Egyesült Államokban, az angol úriemberek, de még a francia és német úriemberek is durva dolognak tartják a párbajt, a hetvenkedők megoldásának, puszta erőszaknak, amely nem mutat meg mást, minthogy ki bánik jobban a karddal, pisztollyal vagy revolverrel. Ugyan! Megmosolyogtató elgondolás, de szánakozva mosolygok rajta. Ugyanis, hölgyeim és uraim, 47 évnyi párbajozás megtanított engem arra, hogy a párbaj az őszinte és lelkiismeretes férfiak szokása. Ahogyan arra is, hogy a párbaj betiltása – amint azt a saját országom nemrégiben hozott törvényei is teszik – az elpuhulás felé tett lépés, illetve affelé, amit az önök nagy Theodore Rooseveltje »nyámnyilaságnak« nevezett.”

Ezután felidézi két régebbi párbajélményét. Az első történet a zsidónegyed Kék Macska nevű mulatójához kötődik, a második pedig gróf Zichy János (1868-1944) képviselőhöz. Én az utóbbit írom ide, mert az a rövidebb.


Gróf Zichy János

„Kétféle párbaj van: a politika miatti párbajok és a nők miatti párbajok. Az elsőhöz tartozott az, amelyet Jansci Zcazhy (így!) gróffal vívtam sok évvel ezelőtt. Képviselőként éppen beszédet mondtam, amelyben bizonyos emberséges változtatásokat javasoltam a magyar zsidókat érintő törvényekben. Zcazhy gróf talpra ugrott, hevesen tiltakozva. »Érzelgős szentimentalista, mit pátyolgatja itt ezt a fajtát!« – kiáltotta. »Kőszívű zsarnok, mit tud Ön az emberi jogokról!« – vágtam vissza én.” Szó szót követett, és a konfliktusnak párbaj lett a vége. „Higgadtan, józanul vívtam azt a párbajt, ahogyan az szokásom, amikor elvekért harcolok. Másfél órányi ügyes kardforgatást követően a segédek engem nyilvánítottak győztesnek. Aztán, mily szörnyűség: a segédem hanyagságának okán ellopták a táskámat, benne a napi ügyleteim bevételével, melyet még nem volt időm elhelyezni a bankban. Hiábavaló lett volna a cigányokat gyanúsítani – bárki is emelte el, már messze járt. Majd olyasmi történt, amit csodának neveznének mindazok, akik járatlanok abban a kellemes érzésben, amely szinte minden párbajt követ. Korábbi ellenfelem sántikált oda hozzám (az egyik lába ugyanis megsérült a viaskodásban). »Tönkre mentem – mondtam ekkor. Az a pénz...« Ő kezet nyújtott nekem: »Dehogy ment tönkre – mondta gálánsan. Nem vagyok talán a barátja? Talán nem áll módomban átsegíteni ezen?« Így hát elintézett nekem egy kölcsönt, amely kisegített a bajból. Máskülönben az a vállalkozás, melyet évekig tartott felépítenem, összeomlott volna.”

Szóval ilyeneket nyilatkozott ez az érdekes ember, szenvedélyes képviselő, párbajhős, aki 70 évesen is rendszeresen látogatta a vívótermet.

Színes élete kapcsán érdemes még megemlíteni egy érdekes epizódot. 1883-ban íródott egy zenés színdarab, a Ne hagyd magad Schlesinger! A darab és a zenéje akkor lett igazán népszerű, miután az 1892-ben megnyílt óbudai Kisfaludy színház is bemutatta és állandó repertoárjába iktatta. Ezután a címadó mondat afféle szállóigévé, tréfás bátorítássá vált. (Nagyjából úgy, ahogy a „Ne hagyd magad, Pitkin!” is szállóige lett 1-2 évtizedre, miután itthon bemutatták az azonos című 1963-as angol filmet.)


Nem csak Óbudán játszották a darabot

A Schlesinger családnév amúgy igen gyakori volt a hazai zsidóság körében, olyannyira hogy a századforduló táján a „slézinger” kifejezést olykor már a „zsidó” szinonímájaként is használták. A darab címe tulajdonképpen ezt is tükrözte.


Antiszemita gúnyolódás a fenti szállóigével

Sándor Pál 1901-től volt parlamenti képviselő, és az egyik erélyes beszéde során valamelyik elmés képviselőtársa viccesen odakiáltotta neki: „Ne hagyd magad Schlesinger!” (vagy talán „slézinger”?). Ez a mondat aztán afféle ars poetica gyanánt rajta is ragadt. Nem is hagyta magát, és rengeteg heves felszólalása és népszerű kezdeményezése volt még az évek során.

Sándor Pál 1936-ban halt meg, a ma már bezárt Salgótarjáni úti zsidó temetőben nyugszik. 1965-ben temették mellé a feleségét.


Sándor Pál és felesége sírja

Az eredeti cikk itt található (rákattintva az erep elrontja a linket, tehát copy+paste szükséges): http://news.google.com/newspapers?id=yvFVAAAAIBAJ&sjid=DuIDAAAAIBAJ&pg=5736%2C2339139