A magányos katona XXVIII

Day 2,336, 09:33 • Published in Hungary Hungary • by FKgP

A magányos katona a hegytetőn áll... Tekintetét a távolba mélyeszti, honnan egyre közeledve füstöt hord a szél. Jönnek, a felperzselt úton, eltökélten a régi csaták emlékét hordva, nem felejtve, nem megbocsátva. A régi időkre gondol, mikor még félelemmel töltötte el a látvány, mikor még emésztette a tűz gondolata is. Ma már fásult türelemmel áll a megszokott hegytetőn, de zubbonyát összehúzva még mindig arra gondol, eljön-e a bukás... Janinak, matekból.

Zsebéből többször összegyűrt majd kihajtogatott papírt kotor elő, a betűk lassan olvashatatlanná koptak. Azt írja az újság, a tudomány állása szerint jetik nem léteznek... Gyakran olvasgatott ilyen cikkeket, újra és újra elmerengve a hosszan hömpölygő mondatok üzenetén, fogadja el vajon amit olvas, vagy bízzon az emlékeiben inkább? Márpedig ő gyakran látott jetiket, amint a fák mögül kibújva megjelentek a hegyoldalon, puha tappancsaikon óvatosan megindultak a falvak felé hogy aztán pirkadatkor zsákmányukkal, melyben cseppet sem voltak válogatósak, megpakolva eltűnjenek újra az erdő sötétjében. De minél többször olvassa, annál halványabbak ezek a képek, és egyre inkább kezdi elhinni hogy jetik márpedig tényleg nincsenek.

A magányos katona csak áll a hegytetőn, nézi meredten a közelítő füstoszlopot, csak nézi, de az ismerős csípős szagot nem érzi. Gyakran nem értett dolgokat, ezért is állt mindig egyedül a hegytetőn, elmékedni a barátságról, árulásról, a szavak jelentőségéről, vagy a reménytelenül... De akkor végre rájött valamire: - Az az átható halszag múltkor, az van még az orromban.