Hájr mér - az utolsó nagyapás cikkem

Day 2,369, 14:49 • Published in Hungary Hungary • by montaigne
2007 Szamosújvár

-Nagyapa, furcsa visszagondolni arra, hogy mindkettőnk életében annyi csoda történt, ami egy átlagos családnak, ha jól beosztják, több generációra elegendő lenne.
-Mire gondolsz?
-Például pár éve, még ’98-ban történt, hogy elkezdtek felpörögni az ingatlan árak, én meg teljesen reménytelenül epekedve néztem egy telket, amely álmaim megtestesítője volt. Az összeg fele sem állt rendelkezésemre, hitelhez jutni szinte reménytelen volt, úgyhogy úgy éreztem, hogy egy csodára van szükségem. Akkoriban évek óta nem jártam templomba, de Karácsony előtti este volt, hát adott volt az alkalom, úgyhogy évekre visszamenőleg is és hosszasan imádkoztam. Talán nem is imádság volt ez, csak egy nagyon mély meditáció, mialatt úgy éreztem, hogy megtisztult a lelkem és az agyam minden felesleges és ártalmas gondolattól, de arra határozottan emlékszem, hogy spiritualizmust félretéve konkrétan imában kértem, hogy megvehessem az álmaim telkét – azért, hogy leendőbeli gyermekeimnek szebb, emberibb életet biztosíthassak. A lényeg, hogy amint kiléptem a templomból, megcsörrent a telefonom. Egy osztrák ismerősöm hívott.

-Szia barátom, itt Martin. Ráérnél? Lenne egy kis Excel meló.
-Persze, január másodikán tudnánk egyeztetni? Pesten, vagy Bécsben, személyesen, vagy telefonon?
-Hát, a mostani beszélgetésünk elvileg már maga az egyeztetés részét képezi, a munka kezdés elvileg holnap reggel hétkor lenne. Az általad említett január másodika meg a leadási határidő.
-Felejtsd el Martin, holnap Karácsony van.
-Az ügyfelem pénzes ember.
-Nincs neki annyi pénze!
-Fogadjunk, hogy van!
-Miről lenne szó?
-Egy üzleti modell felépítése, komplexitásában kb. ugyanolyan, mint a múltkori, csak persze teljesen más.
-Akkor ez most nem egy árelaszticitási szimulátor?
-Nem egészen. Ez most egy tektonikai projekt lenne.
-Tekto micsoda?
-Állítólag ez olyasmi, mint a geológia. Annyit tudok, hogy autópálya-építéssel kapcsolatos. Valami alagutat fúrnak Szlovéniában, a hegynek változatos a talajtani összetétele és egy váratlan probléma miatt azonnali döntést kell hozni arra vonatkozóan, hogy kiszállnak-e a projektből, kijelölnek egy új nyomvonalat, leállítanak egy francia projektet és elhozzák onnan a másik fúrógépet vagy hitelt vesznek fel, hogy ki tudják fizetni a kötbért. Na itt jön a múltkori nettó jelenértékes számítási modelled...
-Az nem baj, ha nem értek az autópályához?
-Van ott elég ember, aki ért az autópályához, csak olyan nincs egy sem, aki számolni tud, illetve aki fel meri vállalni a számolást. Amúgy van is számítási modell, de az alkotója éppen a Maldív-szigeteken búvárkodik, és mire hazajönne, addigra ez már túl késő. Tehát bizonyos mértékben egy másik Excel guru munkájába is bele kell mélyedni.

Gyors fejszámolás következett: mennyi is kell a telekhez?

-Figyelj Martin, amint mondtam, holnap Karácsony, én 100.000 Schilling alatti összegért nem rúgom fel a programomat!
-Rendben, de kérünk fél év garanciát és utókövetést, továbbá dokumentációt és átlátható makró struktúrát.
-Továbbá havonta 500 Schilling, amíg le nem szálltok rólam.
-Ha sietsz, még eléred az utolsó Bécsbe induló vonatot.
-A feleségem meg fog ölni.
-A feleséged majd átértékeli a helyzetet, ha beteszel a családi kasszába 100.000 Schillinget.
-Esetleg csak utána fog megölni.

Miközben a Bécsbe tartó vonaton ültem, kezdtem felfogni ennek a helyzetnek a rendkívüliségét és nagyszerűségét: Martinnal már egy éve nem beszéltünk, és épp akkor hívott fel, amikor kiléptem a templomból. Ráadásul pont Karácsonykor, mikor az ember amúgy is szembenéz az elmúlt év minden gondjával, bajával és keresi az utat a megtisztulás felé. Később azt is megtudtam, hogy erre a munkára nem is én voltam a Martin legelső jelöltje, sőt én csak harmadik-negyedik favorit lehettem, de valamilyen oknál fogva vagy csak engem tudott utolérni, vagy akit utolértek, az már elutazott, nem vállalta, satöbbi. Nem nagy csoda, de mégis csoda. Nekem az. Még imádság is volt benne.

Ekkor nagyapa vett egy mély levegőt.
-Hát, én ezt másként látom. Életed talán egyetlen valamirevaló csoda kérését elpazaroltad egy piti pénzszerzésre, ahelyett, hogy magasztosabb célokra használtad volna.
-Magasztosabb célok? De mi lehet annál magasztosabb, mint biztonságot és jólétet nyújtani magamnak és a családomnak?
-Akkor most hadd mondjam el a magam kis imádságos csodáját! Így talán megérted, hogy mire gondolok.

1944 Szovjetunió - Ukrajna

-Valahol a keleti fronton, 44 februárjában történt, hogy tizedmagammal visszavonulás közben leszakadtunk a hadtesttől majd céltalanul napokig bolyongtunk a senkiföldjén, átfagyva, muníció nélkül, vagyis gyakorlatilag fegyvertelenül, éhesen. A logika azt mondatta volna, hogyha nyugat felé haladunk, akkor előbb-utóbb elérjük a saját egységeinket, de a helyszínen ez nem volt annyira egyértelmű, ugyanis meglehetősen távolról, de minden irányból csatazaj hallatszott és fogalmunk sem volt arról, hogy merre húzódik a frontvonal, már amennyiben a szó hagyományos értelmében vett frontvonal egyáltalán létezik. Azon spekuláltunk, hogy ha keletre haladunk, akkor minden bizonnyal hátulról a sajátjainkba fogunk botlani, csakhogy félő volt, hogy a tőlünk keletre levő bajtársakat esetleg bekerítik és akkor cseberből vederbe kerültünk. Ha nyugatra haladunk, akkor valószínű, hogy nem érjük el a sajátjainkat, mert az oroszok már közénk és a harcoló csapataink közé kerültek, nekünk meg esélyünk sem lett volna áttörni rajtuk. Maradt az, hogy a tőlünk nyugatra levő oroszok háta mögött elosonva északra, vagy délre haladjunk. Briliáns gondolat volt, de a front nem akart megállni, és bármerre haladtunk, a frontvonal is velünk együtt mozgott. Napokon át nem láttunk sem élő barátot, sem ellenséget, de még egy árva partizánt sem. Társaim egyenként haltak bele az éhezésbe, a hidegbe és a kimerültségbe, de olyan is volt, aki német aknára lépett. Egy reggel úgy keltem fel, hogy nincs értelme tovább folytatni. Vége a dalnak. Olyasmit érezhettem, mint Szindbád az Ezeregy éjszaka meséiben, amikor hajótörést szenved egy megátkozott szigeten és egyedüli túlélőként kell szembenéznie egy emberevő szörnnyel. Azon keseregtem, hogy mennyivel jobb volt társaimnak, nekik ott voltam én, hogy lezárjam a szemüket és mondjak egy imát értük. Értem viszont már senki sem fog imát mondani. Sőt, azt sem fogják tudni, hogy hol ért utol az értelmetlen végzet. Arra gondoltam, magam mondok önmagamért imát, ha már másvalaki ezt nem fogja értem megtenni. Térdre emelkedtem és imádkozni kezdtem, örményül, ahogy édesanyám tanította:

Hájr mér, vor herginc jesz
(Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy)

Szorp jegici ánoon ko
(Szenteltessék meg a Te neved)

Ekkor emberi beszédfoszlányokat hallottam. Megpróbáltam azt szuggerálni, hogy „jé, de hát ez magyar beszéd”, de ha már nem is magyar, akkor legalább román, vagy német. Csakhamar rá kellett jönnöm, hogy hiába reménykedtem. Oroszok voltak. Hirtelen felgyorsult körülöttem az idő. Hangomat suttogóra fogtam és már csak egyetlen vágyam volt, hogy legalább addig maradjak életben, ameddig végig tudom mondani az imádságot:

Jegesze árkájotjon ko
(Jöjjön el a Te országod,)

Jegici gámk ko
(Legyen meg a Te akaratod,)

Vorbesz herginc jev hergi
(Amint a mennyben, úgy a földön is.)

Lépteket hallottam a hátam mögött és megláttam egy orosz katona árnyékát, amit felém közelít és mögöttem megáll. A fehér havon tisztán kivehető volt az árnyéka, láttam és éreztem, amint felemeli a fegyvert. Lassú mozdulatokkal kigomboltam a kabátomat, hogy ne fejbe, hanem inkább hátulról szíven lőjön, ugyanis rendkívül rossz tapasztalataim voltak az elfuserált fejlövések tekintetében. Majd folytattam az imát. Talán, ha nem fejbe lő, akkor be is tudom fejezni. Ha másként nem, akkor gondolatban.

Z hátsz mér hánábázor dor méz ájszor
(Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,)



Még mindig nem mertem megmozdulni, de szemem sarkából láttam, amint az orosz katona leengedi a fegyvert és lehajol. Én meg mi mást tehettem, folytattam a Miatyánkot.

Toh méz özbárdíz mér
(És bocsásd meg vétkeinket)

A következő pillanatban az agyamat és egész testemet elöntötte az adrenalin, mert az orosz katona teljesen váratlanul halkan megszólalt, de nem oroszul, hanem örményül, illetve nem az általunk beszélt nyugati, hanem a keleti örmény dialektussal és folytatta az imádságot:

Vorbész jév ménk tohonk méroc bárdábánác
(Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek)

Jev mi dánír üz mézi porcotjon
(És ne vígy minket a kísértésbe)

Majd a vállam felett elém dobott egy fél cipót, megfordult és továbbment. Furcsa belegondolni, de még csak nem is láttuk egymás arcát. Hát így teljesült egyszerre az imám két kérése is: szó szerint megkaptam mindennapi kenyeremet és megbocsájtattak a bűneim. Életben maradtam.

A falat kenyér csodát tett, még aznap továbbmentem észak felé, a nagy összevisszaságban másnap rám talált egy visszavonuló szétzilált román egység, akik magukkal vittek, majd ellátmány hiányában átadtak egy német alakulatnak, akik szintén nem kértek belőlem és valahol a hátországban soroztak újra egy újabb fegyvertelen, de amúgy "harcoló" magyar alakulatba.

2007 Szamosújvár

-Nagyapa, ez egy szép történet, de ha jól számolom, ez lehet, hogy mégsem volt olyan extrém nagy csoda. A Vörös Hadsereg nagyjából minden 65-ik katonája, vagyis úgy másfél százalék örmény nemzetiségű volt, tehát körülbelül annyi lehetett az életesélyed, mint az, hogy megnyerd a színes TV-t egy vállalati tombolán.
-Azért ezt a képet tovább kellene árnyalnunk. Egyrészt az örmény katonának egyedül kellett lennie, mert ha ketten vannak, akkor nem lett volna lehetősége arra, hogy engem futni hagyjon. Másrészt hívőnek is kellett lennie, miközben ne feledjük, a Szovjetunió országaiban ekkor már több mint húsz éve üldözték a vallást. Harmadrészt: akár imádkozhattam volna magyarul is, de valamilyen oknál fogva akkor úgy érzetem, hogy örményül kell imádkoznom. Ha hamarabb kezdek el imádkozni, akkor már be is fejezem mire rám talál a katona és minden bizonnyal szemrebbenés nélkül agyonlőtt volna. Miért is ne tette volna meg? Legvégül, ha a katona nem ad egy darab kenyeret, akkor hiábavaló lett volna az, hogy pusztán csak életben hagy, mert a kimerültségtől már nem tudtam volna továbbmenni.
Összességében az általad kiszámolt másfél százalék skolasztikus megközelítésben akár igaz is lehet, ha figyelmen kívül hagyod az összes olyan körülményt, ami a csodát csodává teszi. Merthogy én nem tombolát vásároltam, hanem imádkoztam és nem színes TV-t nyertem, hanem az életemből további hatvanhárom évet. És ez nekem többet ért, mint 100.000 Schilling. Neked meg gratulálok, hogy életedben talán az egyetlen alkalmát, amikor imád meghallgatásra talált, azt életmentés helyett anyagi haszonszerzésre használtad.

Shout:
[monti]Hájr mér - az uccsó nagyapás történet
http://www.erepublik.com/en/article/-2400377/1/20