[monti] Gyermeknap

Day 3,430, 11:29 • Published in Hungary Hungary • by montaigne

Gyermeknap

2008 Budapest

-Választhatsz. Ablakot mosol, vagy elviszed a gyerekeidet, hogy ne legyenek láb alatt!?

A feleségem olyan kitűnő érzékkel tud alternatívákat kínálni!
Pedig nagyon megnéztem volna azt a kézilabda meccset. Meg négy nap alatt közel háromezer kilométert vezettem (két tárgyalási forduló között) és emiatt egy picit fáradt vagyok. De csak egy picit. Na, mindegy, megyünk a Millenárisra, gyereknapi ünnepségre.
Hurrá.
Elnézést, hogy a hurrázásom nem igazán őszintén szívből jövő. Legalább sörözhetnék, csak egy jéghideg, felül habos korsónyit! Persze két gyerekkel a kocsiban ezt nem tehetem meg.

És akkor nem beszéltem a gyerekekről. Ők is duzzognak, nekik is púp a hátukon a gyereknapi ünnepség. Na de próbáljuk kihozni belőle a maximumot! Van itt minden, kézműves sátrak, labirintus, kalandpark, kürtőskalács készítés, bábjáték. Hátul meg a Csodák Palotája, ami önmagában akár egy teljes napi program lehetne.

-Gyerekek, hova menjünk? Mit szeretnétek?
-Mindegy.
-Mindegy.
-Falmászás?
-Nem.
-Nem.
-Bábjáték?
-Nem.
-Nem.
-Csodák Palotája?
-Az sem.
-Az sem.

Tele van a burám az ikrekkel. Muszáj mindent visszhangként ismételni?

-Nécsak, az nem véletlenül Luca?
-Hol?
-A drótpályánál.
-Én is drótpályázni akarok!
-Utána falmászás?
-Igen!
-Kötélpálya!
-Persze!
-És te fiam?
-Én nem.
-Szerintem legalább olyan ügyesen tudnál falra mászni, mint a csajok.
-Akkor sem.
-És akkor mi legyen?
-Te hoztál ide, te találd ki!
-Na, akkor a legkedvesebb lányomat befizetem a kalandparkba, veled meg megnézzük a kézműves sátrakat.
-Csak oda nem!
-Már eldöntöttem. Sajnálom.

Első asztal, vudu baba készítés. Pfuj.
Második asztal,agyagművészet. Pfuj.
Harmadik asztal, Origami. Pfuj.
Negyedik asztal, fafaragás. Pfuj.
Ötödik asztal, kötélverés, hálószövés. Pfuj.
Kezd elegem lenni a fiamból.

-Apa, oda akarok menni!
-A gyöngyfűzéshez?
-Igen.
-Öööö…az inkább …lányoknak való. Biztos vagy benne?
-Igen.
-Fiam…vannak még más asztalok is.
-Apa, mondtam már, gyöngyöt akarok fűzni!
-De miért pont gyöngyöt?
-Apa…ugye megmondtam? Gyöngyfűzés, vagy vigyél haza!

Hajjaj…gyöngyfűzés. Tíz kislány, nulla kisfiú társaságában. Mi történhetett a fiammal?
Hiába tiltakozik minden neuronom, nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy valami nincs rendben vele.

Gyöngyfűzés. Még mindig teljesen ki vagyok akadva.
Teszek egy kört, megnézem a lányomat is. Úgy nagyjából tizenöt méteres magasságból integet lefelé. Tiszta szerencse, hogy kötéllel ki van biztosítva, mert hajmeresztő, ahogy mindössze egy kézzel tartva magát átlendíti a testét az egyik kapaszkodóról a másikra. Mintha gravitáció nem is létezne.
Vissza a fiamhoz.

Átszellemült mosollyal fűzi a gyöngyöt, a fonalra viszont ügyet sem vet, csak úgy elmered a pillantása a semmibe. Jól érzi magát.
Ki kell mondanom…létezhet az, hogy ő egy kicsit más? Mármint úgy más?
És ha igen, akkor mi van? Akkor is az én fiam, akkor is szeretni fogom. Ki szeressen egy perifériára szorult gyereket, ha nem az apja? Igen, ha arra kerül a sor, akkor vele fogok vonulni a Pride-on, akkor is az én fiam!

Vissza a lányomhoz. Épp a drótkötélpályára szerelt hevederben ül, és végpontból végpontba száguldozik. Be van csatolva a heveder, a sisak a fején, ahogy kell, minden rendben. Idáig hallom, ahogy visít az élvezettől. A mászófal üzemeltetője szerint a legnehezebb pályán is játszi könnyedséggel libbent át, pedig azon még a profik is vissza szoktak huppanni. Őstehetség.

A fiam elkészített egy csodaszép karkötőt. Sőt, egy gyöngyökből készült mackót is látok előtte az asztalon. Meg egy mókust. Anya örülni fog neki. Most meg valami teljesen újat próbálnak összefűzni. Talán egy gyöngy krokodilt? Megáll az eszem. A fiam úgy fűzi a gyöngyszemeket, hogy oda sem néz. Pedig valamit nagyon figyel. Próbálom követni a pillantását, ami nem nehéz, mert olyan stabilan tartja a fejét, mintha megmerevedett volna a nyaka.
Mögé kell kerülnöm, mert még mindig nem tudom beazonosítani a fókuszpontját.
Hoppá.
Megvan!

A foglalkozást vezető hölgyet nézi mereven, mozdulatlanul. Ránézésre egyetemista lány lehet, és most már fokozódó érdeklődéssel és is őt figyelem.
De nem a kezét, nem is az arcát, hanem a mélyen hasított, pattanásig feszített dekoltázsát!
Akárcsak a fiam.


Kérek majd sok-sok pozitív visszacsatolást, mert kissé szuicid hangulatban vagyok!

Elkerülendő a [monti] történetek túladagolásából adódó kellemetlenségeket,
az erepen "ritkulok", az itt meg nem jelenő történeteket már csak privát körlevélen terjesztem (erre feliratkozhatsz, ha úgy érzed, hogy meg tudsz birkózni velük).