Join the new world

Arra ébredtem, hogy zúg a fejem, émelygek, meg nem tudok nyelni, amitől köhögési és öklendezési ingerem támadt. Szempilláim közül próbáltam felmérni a terepet, mozdulni viszont nem tudtam. A néma küzdelmet ajtócsapkodás, majd egy öblös férfihang szakította félbe:
-Ne szambázz itt nekem kisapám, mert legközelebb szigszalaggal rögzítlek az ágyhoz!
Mintha mázsás súly nehezedne a szememre, nem láttam, hogy hol vagyok és ettől pánikba estem.
-Szerintem leszedhetjük a gépről.
-Fogjátok le!
-Á, inkább adjunk neki egy kis nyugtatót!
Ekkor tudtam meg, milyen érzés az, ha az embert leveszik a lélegeztető gépről. Ismét elájultam.

-Isten hozott a Föld bolygón pajtikám! Milyen volt odaát?
-Hol vagyok?
-A János kórházban. Megjegyzem, ekkora barmot, mint te ritkán látni. Az megvan, hogy majdnem kipurcantál?
-Nem egészen.
-Akkor mondom. Legjobb úton voltál az éhhalál felé. Csakhogy félúton összeomlott a vércukrod és sokkot kaptál, meg kómába estél, ilyesmi. A főorvos úr majd elmondja. Továbbá lenyelted a nyelvedet, de a munkatársaid valahogy szétfeszítették a fogaidat és így megmentették az életedet. A bal felső kettes fogad sajnos eközben áldozatul esett, de valamit valamiért.
-Hát, igen, egy ideje nem ettem túl sokat.
-Mennyi ideig koplaltál?
-Úgy kb négy napig, de előtte is csak napi egy kiflire, vagy kekszre futotta.
-Amikor ide behoztak, akkor egy borítékot szorongattál, benne 10.500 Forinttal. Ne mondd már, hogy nem volt pénzed!
-Tegnap kaptam az első fizetésemet, az volt az a 10.500 Forint.
-Szerintem te azt nem a tegnap kaptad.
-De, egész biztosan emlékszem, tegnap volt.
-Nem akarlak elkeseríteni, de már öt napja itt dekkolsz, és ez idő alatt egész biztosan nem mentél sehova.
-Úristen, akkor azonnal mennem kell!
-Jaja, akik kómából ébrednek, mindnek egyből sietős dolga támad. Maradsz szépen még néhány napig.
-A munkahelyem…határidős feladat van holnapra.
-Ugyan már, az gondolom úgy négy-öt napja lehetett. Tudod, két féle határidő van: ami közeledik, meg ami távolodik. Meg olyan is van, amelyik megoldja önmagát. Na, például az én feladatom, hogy lázat mérjek. Van, amikor nem jön össze, mégsem dől össze a világ. Egyetlen halott sem reklamált idáig, amiért elmulasztottam a lázmérést. Az élők is csak ritkán. Na, ha pisilni kell, akkor semmi gond, ott a kacsa. Kakilni még egy ideig nem fogsz, mert ahhoz először enned is kellett volna. Most meg mennem kell, mert vannak más betegeink is.

---

Hogy jutottam idáig?
Amikor eljöttem Erdélyből, pontosan kiszámoltam, hogy Pesten mikor, mire, mennyi pénzt kell költenem. Akkor éppen nagyon csóró voltam, úgyhogy jó, meleg albérletről álmodni sem lehetett. Maradt a csövezés. Valahogy nagyon nem szerettem volna még gondolatban sem kimondani azt a szót, hogy hajléktalan. A csövezéssel kapcsolatban az emberek nagy része úgy gondolkozik, hogy a csövesnek vagy van pénze, vagy nincs, de leginkább nem akar fizetni. A hajléktalan akarna, de nem tud. A közlekedést megoldhattam volna blicceléssel, de ha elkapnak az ellenőrök, akkor nem tudnám a büntit kifizetni, és fennáll a veszély, hogy kiutasítanak az országból. Maradt a gyalogos közlekedés. Mivel a munkahelyem a Szépvölgyi úton van, a Margit szigeti csövezés tűnik a megfelelő megoldásnak. Csak ne lettek volna olyan hűvösek a hajnalok! Taknyom-nyálam egybefolyik és gyógyszerre sincs pénzem.
Az egyedüllétnél már csak egy dolog rosszabb: a nem kívánt barátság.
-Gyere pajti, gyújtsunk egy kis tüzet, aztán hadd melegedjünk!
Elég ingerülten válaszoltam a sorstársam közeledésére:
-Tudod te, hogy kivel akarj melegedni? Ha csak egy lépéssel közelebb jössz, úgy leváglak, hogy többé nem kell a slicceddel bajlódnod.
-Nyugi haver. Nem vagyok meleg, csak nyomorult, mint te magad. Meg ami azt illeti, én is elég vacakul érzem magam.

Így barátkoztam össze Ákossal, a hajléktalanná vált egyetemi tanárral, akit a feleségének új pasija hajított ki az utcára az első emeletről a saját tanácsi lakásának erkélyéről. Szerencséjére az eséstől csak a térde ficamodott ki, de azóta is sántít. Elhanyagolt kinézete és khm..szaga miatt az állását is elveszítette, azóta itt várja az idő múlását, meg azt, hogy egyszer majd a felesége visszafogadja őt. Addig is esténként a német irodalom szépségeiről áradozott és Hölderin verseket szavalt elszökött Istenekről, meg bukott angyalokról. Kár, hogy nem tudok németül. Ezzel szemben én a prímszámok világáról, a Fermat sejtésről és Rámánudzsán indiai matematikus munkásságáról tartottam kiselőadást, aki furcsa módon Karácsonykor született, és mindössze 32 évesen Húsvétkor halt meg és talán ő jutott legközelebb a végtelen fogalmának matematikai értelmezéséhez, ami azért fontos, mert e nélkül a Genezis elméletet és a gnoszticizmust nem tudjuk közös tető alá hozni. Olykor a sors nagy kérdéseiről is értekeztünk - itt csövezünk egy bokor alatt: ő ilyen mélyre zuhant a magasból és váltig állította, hogy van még ennél lejjebb is (például a hajléktalan szálló), én viszont idáig emelkedtem az akkoriban Romániában tapasztalható munkanélküliség és kilátástalanság elől, de töretlenül bíztam abban, hogy innen csakis felfele vezethet az út. Lehet ám ezt a kérdést órákon át körberágni.

Ákos a fejébe vette, hogy magasan képzett hajléktalant farag belőlem, de csalódnia kellett. Nem voltam hajlandó sem koldulni, sem ételmaradékokat enni, emiatt többször azzal fenyegetőzött, hogy leveszi rólam a kezét. Hablatyoltam valamit arról, hogy jobb dolog éhen halni, mint azzal a tudattal élni, hogy az életemet másvalaki által kukába dobott ételmaradéknak köszönhetem. Jelezte, hogy ez csak az elején van így, később hozzászokik az ember. Én viszont nem akartam hozzászokni, egy picit sem. Aztán egy gyenge pillanatában bevallotta, hogy hosszú ideje arról álmodozik, hogy egyszer jóllakik egy nagy tál meleg csirkepaprikással, extra adag tejföllel, és ő azt nem gagyi műanyag evőeszközzel, hanem igazi fémkanállal, porcelán tányérból fogja elfogyasztani. Én viszont a töltött káposzta gondolatára szoktam begerjedni. Nem vagyunk egyformák.

Egyszer csak derült égből beütött a krach. Munkahelyem közölte, hogy honosíttatnom kell a mérnöki diplomámat, különben nem tudnak fizetést adni. Sakk-matt. A honosítás költsége 2000 Ft, nekem viszont összesen van…1150 Forintom, amiből fizetésig ki kellene húznom valahogy. Csakhogy az még tíz nap. Szívás. 2000 forint olyan irdatlan sok pénz, ami talán a világon nincs is.

Kétségbeesetten kerestem valami kapaszkodót. Nagyapa szokta mondani, hogy a megoldás sokszor ott van az orrod előtt, csak fel kell tudni ismerni. Mivel már két órája itt kóválygok, akkor biztos itt kell lennie a megoldásnak is.
Margit híd, budai hídfő. Lássuk csak:
HÉV…felejtsük el, nem akarok sem kéregetni, sem lopni.
Újságárusítás…biztos jó buli, de ebből nem fog összejönni 2000 Forint.
Ja, hogy ugorjak a Dunába? Ezt később is megtehetem.
Megvan! Egyszerű, nem is értem, hogy eddig miért nem jöttem rá. Mindössze azt a gyanús kinézetű, illegális szerencsejátékkal foglalkozó bűnbandát kell kifosztanom, amelyik „Itt a piros, hol a piros”-t játszik 1000 forintos alapon. Annyi időm van, mint a tenger, szóval lássuk, hogy hogyan csinálják! Ha jól számolom, akkor hatan vannak. Egyik forgatja a korongokat, olyan sebességgel, hogy követni sem tudom. Ő a díler. A második fickó egy bio-dekor ál-játékos. Ő az, aki eljátssza azt, hogy néha nyer, néha veszít, a közönség meg izgul és egyértelműen láthatja, hogy itt igenis kiváló úriemberek tisztességen játszanak és akár nyerni is lehet. A csapat harmadik és negyedik tagja „közönség”, akik tapsolnak, ujjonganak, meg bekiabálnak, hogy „mondtam, hogy a középső lesz”, egyszóval varázslatos hangulatot teremtenek. Velük nincs baj, de a csapat ötödik tagja már gondot jelent. Ő a BETONFAL. Nyerni éppenséggel nyerhetsz, de ameddig ő itt van, addig a pénzt el nem viszed innen. A hatodik csapattag meg figyeli, hogy mikor jönnek a zsaruk, mert akkor einstandolás és sipirc van. Szóval a feladat nem könnyű, de nem is lehetetlen.

Másnapra megvolt a terv. Hat óra ötvenkilenc, Hét óra, hét óra egy perc. Start…Isten segíts!

-Elnézést, játszhatok én is?
-Persze kis haver.
-Száz forintossal is lehet, vagy csak ötszázassal?
-Kisapám, nem figyeltél? Mi itt ezres tételben játszunk!
-Jaj, bocsánat, nem tudtam. Önök igazi nagypályások. Pillanat, azt hiszem lesz annyi pénzem. Ez idáig ötszáz, hatszáz, hétszáz, nyolcszáz, nyolcszázötven, nyolcszázhetven…
-Ne idegelj már kisapám, nem fogunk egész este itt rád várni! Melyik korongra teszed a pénzt?

Ez volt a kulcspillanat. A szerencsétlenkedésem az altatási manőver szerves része volt. Természetesen NEM tudtam, hogy melyik korong a piros. Viszont kitapasztaltam egy rendszerhibát. A díler a keverést követően, tíz esetből kilencszer az egyik „nem pirosat” engedi ki először a kezéből. Ha mégsem így történt, akkor látszott rajta, hogy ideges a bénázása miatt, de ennek most nyomát sem látni. Egy biztos: nem a bal szélső a piros. Középső, vagy jobb szélső? Fogalmam sincs. Ezért kellett a szerencsétlenkedés. Jelentőségteljesen a középső korongra néztem, mintha bűvölni akarnám, miközben még mindig a pénzt számolgattam. A díler és az áljátszó haverja összenéztek. Az áljátszó kezében már ott volt az ezer forintos, hogy indokolt esetben félrelökjön, de mégsem teszi. Miért? Mivel egészen nyilvánvalóan NEM a középső a piros, hanem kizárásos alapon csakis a jobbszélső lehet. Vagyis részükről pont azért játszhatom meg a középsőt, mivel az nem piros és ezt csakis a díler tudja pontosan. Úgyhogy határozott mozdulattal letettem a pénzt az asztalra, majd felfordítottam a középső helyett a jobbszélső korongot, és heuréka: PIROS!

Szerencsére időközben megérkezett a szentendrei HÉV, úgyhogy meglehetősen népes közönség vett körül minket. A banda tagjai kissé elbizonytalanodtak: ekkora tömeg előtt agyonverni egy nyomorultat csak azért, mert nyert 1000 Ft-ot, ez az ő szintjükön éppenséggel kivitelezhető, de bizonyos mértékű reputációs kockázatot jelent. Mindenesetre még mielőtt tettlegességre szánták volna magukat, a banda hatodik tagja elkiáltotta magát:
-Zsaruk!
Mindenki fejvesztve menekült, én meg ott maradtam a megnyert pénzzel a kezemben. Ugye, mekkora mázlim volt? A HÉV a rengeteg nézővel pontosan akkor érkezett, amikor érkeznie kellett, és Ákos barátom is a legjobb pillanatban hozta a nyakunkra a zsarukat, pont abból az irányból, hogy érkezésük a hatodik csapattag figyelmét még véletlenül se kerülhesse el. Sőt, a Batthyányi térről érkező HÉV is pont a legjobb pillanatban jelent meg ahhoz, hogy rövid sprintet követően felszálljak rá és búcsút inthessek a tömegen át felém igyekvő Betonfal úrnak.

Így sikerült a diplomám honosítását megoldani, de ennivalóra már nem maradt pénz. Öt nappal az első fizetésnap előtt elfogyott az utolsó darab kekszem. Nem maradt más, csak az éhezés és a remény, hogy négy nap nem is olyan sok idő, elvégre Bobby Sands ötven napig húzta az éhségsztrájkot. Igaz, ő a börtönben legalább melegben lehetett és dolgoznia sem kellett.

A János kórházból való távozásomat követően boldogan fütyörészve sétáltam ki a Margit szigetre. A szatyromban finom meleg csirkepaprikás gőzölgött, sok-sok tejföllel, puha meleg zsömlével és egy, az étkezdéből kölcsönvett fémkanállal. Mindössze a porcelán tányér hiányzott, de majd legközelebb az is lesz. Csakhogy Ákosnak ez az a kis öröm már nem adatott meg. Először azt gyanítottam, hogy a tüdőgyulladás végzett vele, de tévedtem: ismeretlen tettesek agyonverték őt.