[FF/A]Visszatérés / Császárságomat egy Lóért!

Day 2,811, 04:30 • Published in Hungary Hungary • by Atheel

Mint azt talán észrevettétek, volt egy kisebb kihagyás. Hogy most se húzzam az időt sokáig az érdekes rész előtt, csak röviden: majd minden időmet kitöltötte a meló, aztán összejöttem a párommal, ami nem majdnem, hanem teljesen kitöltötte minden időmet! Őszintén szólva ezt egyáltalán nem is bánom, jól megvagyok, és szorgosan kétkattolgatok full lanával, sőt, eddig egymagam 8 tokent szereztem az ezredemnek, de annyi időm még sosem volt, hogy befejezzem ezt a cikket, amit egyébként már hónapokkal ezelőtt elkezdtem.

Aki csalódott, attól elnézést kérek, de nem tűnt olyan nagynak az érdeklődés, hogy a sokkal fontosabb IRL dolgok mellett még erre is úgy érezzem, hogy időt kellene szakítanom. A következő héten viszont kivételesen úgy tűnik hogy lesz némi szabadidőm, úgyhogy ha elérem az 50 voteot erre a cikkre, várható lesz a folytatása, határozatlan ideig még.
Hirdetés!


Avatárok készítését vállalom, kezdőknek is (nem fakeknek!) elérhető 250cc / 1 gold vagy régebbi játékosoknak sem gondot okozó 1000cc / 4 gold áron. Újságbannerek, újságdesignok készítése mindenkinek egységesen 1250cc / 5 gold áron! Kedvcsinálónak néhány régebbi munkám, a teljesség igénye nélkül:

Sok lenne mindet belinkelni, de kérdezzétek azokat, akik az én avatárjaimat hordják, mennyire vannak vele megelégedve, és sokallták e az árat? Érdeklődni kommentben, vagy PM-ben!


Hirdetés vége

Hatalmas, aranyló páncél.

Ahogy fölém tornyosult teljes, fénylő, félelmetes valójában, ebben a csata-pusztította erdőben, roppant aranytrónusán ülve... Arcát nem láttam ugyan, fénye annyira elvakított, de éreztem fenségességét, szépségét, és a belőle áradó erőt. Hiába is győzködtem magam róla, hogy nem álmodom, amit megtapasztaltam, mind olyan lehetetlen volt, hogy alig hittem érzékeimnek.

 Lassan, méltóságteljesen felállt, és furcsán derengő, aranyszobor szerű arcát felém fordította.

-- Nagyon remélem, átérzed, hogy mennyire sorsfordító pillanathoz érkeztünk és egyszer a játék négy és fél éve során végre egyszser egy ilyen sorsfordító pillanatban sikerül meghozni a racionális, jó döntést, a hirtelen felindulásból elkövetett rossz helyett. -- Mondta nyomatékosan. Ittam minden szavát, melyek csak úgy folytak kifelé a száján, feltartóztathatatlanul, s mélyen bevették magukat elmémbe, kimosva onnan minden korábbi, értelmetlen dolgot, megtöltve Tudással, és Bölcsességgel. Intőn folytatta: -- Eddig nem sikerült soha. Én bízom benne, hogy most fog. És ezt jól jegyezd meg!

Bár azt hittem, szemem sosem lesz képes hozzászokni a ragyogásához, már nagyjából ki tudtam venni markáns arcélét. Lestem minden vonását, és vártam, hogy egyetlen rezdülése eláruljon nekem valamit, de valóban, mintha csak aranyból öntötték volna, a fej kifejezéstelen, és mozdulatlan maradt.

Pillanatnyi szünetet tartott csupán, s én szomjaztam tudását. Biztos voltam benne, ismernem kellett már valahonnan előző, elfeledett életemben, hiszen ilyen fenséges látványt, magabiztos bölcseleteket nehezen feledhet el az ember, mint ahogy nehezen tud élni is nélkülük, Ő pedig csak mondta, monoton, hangsúlytalanul, mégis olyan meggyőzően, és lebilincselően, hogy csak tátott szájjal bámultam rá, és igyekeztem minél többet megragadni nagyszerűségéből.

Olyan volt, mint egy Isten, egy uralkodó, vagy talán mindkettő, de nem volt képem megkérdezni a nevét, hát csak fejet hajtottam előtte, és csendben helyeseltem minden mondata után.

Jó néhány volt belőlük, nem sajnálta tőlem értékes tudását, megosztotta velem magánvéleményét, beszélt a háborúról, a politikáról, a technológiákról, elmondta mi helyes és mi nem, meg is indokolta, mi miért az, ami, és az éjszaka lassan hajnalba fordult át, a felkelő nap fénye kissé elhomályosította ragyogását, de még így is pompázatos, és fenséges és Isteni volt.

Aztán végül elhallgatott, túlvilági hangja nem töltötte be többé tudatomat, és ez olyan lesúlytó volt, hogy hirtelen levegőt sem kaptam. Éreztem, hogy mondanom kell valamit a hosszas bölcseletekre, bár miután ennyi mindent hallottam egyszerre, kissé össze voltam zavarva, azt sem tudtam, mit mondott el, mit gondoltam csak én hozzá, vagy miről volt szó egyáltalán, ezért csak kábán motyogtam valamit.

-- Így lesz, bizonyára... mármint hogy... izé. -- És határozottnak, jól átgondoltnak szánt mondatom itt el is akadt. Végül mégis csak feltettem a kérdést: -- Mondd, kinek köszönhetem ezt a nagy bölcsességet, mely innentől beragyogja elmémet, és felvértez az eljövendő harcokhoz?

Első rezzenés az arcán kétkedést tükrözött felém, mintha azt mondaná: "Ki vagy te, nyomorult halandó, aki nem ismersz meg engem, hiszen én mindent tudok rólad?!", de helyette csak ennyit szólt:

-- Én vagyok az Istencsászár. -- Mondta szerényen, de több figyelemre már úgy tűnt, ezek után nem is méltat. Én azért tovább próbálkoztam, és miután visszanyertem öntudatomat, újabb kérdéseket fogalmaztam meg. Hiszen egy ekkora személy már csak tudhatott valamit az én ellenségemről, a Fekete Futóról!

-- Talán tudnál nekem segíteni, feltéve hogy nem nagy kérés, óh, nagyúr! Egy személyt keresek, kinek neve Fekete Futó! -- Kezdtem tétován, de ő horkantott egyet, és legyintett a kezével.

-- Személyt... Fekete Futót! -- Nevetett fel harsányan, zengőn, mintha csakugyan aranyból lenne, és üreges szoborteste visszaverné a hangokat, majd lekicsinylően folytatta: -- Hidd el az nem segít, és nem tesz jobbá. Egyébiránt pedig látszik, hogy fogalmad sincs, miről beszélsz, de fogadj meg egy jó tanácsot tőlem: ne az érzelmek vezéreljenek, és ne kösd össze a valós életed az eVilágmindenséggel, mert abból csak bajod származhat. Az vezethet oda, hogy egy sorsfordító pillanatban nem sikerül meghozni a racionális, jó döntést, a hirtelen felindulásból elkövetett rossz helyett. És a magyarok így játszanak, elvakítja őket a gyűlölet a románok ellen, és ezért eddig nem sikerült soha. Én bízom benne, hogy most fog. Neked kell megváltanod a világot! Én nem hagyhatom el az Arany Trónt!

Hogy nekem kell megváltanom a világot! Tompán visszhangzott csak fülemben ércesen csengő hangja, és újra a kábulat környékezett. Lenyűgözött a hatalmas feladat, amivel megbízott, és úgy éreztem, olyan dolgokra is képesnek tart, amiket ő maga nem vihet véghez, pedig itt ült hatalmas arany trónusán, és roppant, ragyogó páncélzatában. Tudtam, szörnyű illetlenséget követek el, és magam is tudni véltem a választ, de azért kíváncsiságomnak engedve mégis megkérdeztem tőle:

-- Miért nem hagyhatod el eme Arany Trónt, legfennségesebb Istencsászár? Talán oly sok szörnyű csatát láttál már, hogy sérüléseid miatt a Trón életfenntartó funkcióira szorulsz teljesen? -- Motyogtam szégyenlőssen nagysága láttán, miközben tekintetemet rá sem mertem vetni, de a válasz felettébb prózainak bizonyult.

-- Dehogy is, csak romlott pontyot ettem, és azóta folyamatosan megy a hasam, szóval két lépésnél távolabb biztos nem megyek most a trónusomtól! Most csak kis világmegváltásra van szükség, mire elmúlik a hasmenésem, te már rég végzel vele.-- Magyarázta, de azért még egyszer óva intett: -- Ne akarj te a Fekete Futótól semmit, ha jót akarsz. Ha pedig már kapcsolatba kerültél vele, jobb, ha visszalépsz, míg nem késő! És ne feledd...

Mielőtt újabb monológba kezdhetett volna, a fák közül egy kehes, girhes, csontsovány paripa vágtatott elő, tomporán osztrák billoggal, és mintha egyenesen nekem akart volna rohanni.

-- Ne mergezd a fiatalok elmejet te feker jetICSicska aruloveru antimagyar technokrata fasiszta-kommunista csocselek serhuntalpnyalo assteriafan! -- Nyerítette egy levegővel, de ékezetek nélkül, majd lefékezve közvetlenül mellettem rám is rámrivallt. -- Gyerunk mar, ugorj fel, mielott a hatalmaba kerit ez a nyomoronc romanberenc arulo mutyibetyar!

Még mindig a sokkhatás alatt, amit a hatalmas arany trónus, és egy beszélő, csontsovány hátas feltűnése okozott, jobbnak láttam engedelmeskedni, és félszegen felültem a ló hátára, ami azonnal, szélsebesen meg is iramodott velem. Sosem tudtam meg, mit nem szabad elfelejtenem, de tudtam, hogy a korábbi, fennséfes beszédet soha nem fogom elfeledni! Mármint... fogalmam sem volt, miről is beszélt végig, de olyan megkapóan tette, hogy magára a beszédre tudtam, mindörökké emlékezni fogok.

-- Mibe keveredtel te, amikor tudom jol hogy nem paktaltal soha az antimagyar bicskas romanberenc arulokkal? Hagyod magadat agymosatni ennek a jetICSicskanak a kenye kedve szerint?! -- Szavaiból most is arra következtettem, hogy ez a... ló is ismerhet valahonnan, és feltűnően gyorsan hadart, és futott, annak ellenére hogy kifejezetten éhes lónak látszott. Választ várt tőlem, hát igyekeztem neki megfelelni.

-- Magam sem tudom, mibe keveredtem, de mindaz, amire emlékszem, az, hogy egy rommá lőtt kórházban magamhoztérek, ott van szemi, és a Fekete Futót okolta a történtekért...

-- Szemi is egy jetiberenc hazaarulo semmittevo, mi kozod van neked megis hozza, mondd mit tettel te, hogy kapcsolatba kerultel vele, s mi dolgod volt a Fekete Futoval egyaltalan?! -- Nyerített fel rémülten, miután ezeket a neveket hallotta tőlem. -- Nem akarod azt mondani ugye, hogy te is arulo romanbarat sokadnick alRhualos feker lettel, akit a jeti gazdai a jetICSicskakkal egyutt babkent rangatnak, es szemi lett az uj gazdad, s igy ujabb harcosat veszitettuk el az igazsagnak, és a magyar ugynek?!

Szédültem.

Nem csak a sebességtől, de szavaitól, és úgy az egész helyzettől, melybe megint belecsöppentem. Itt egy osztrák... ló, aki ékezetek nélkül beszél nekem a magyarságról, mindenkire rosszat mondd, akivel eddig kapcsolatba kerültem, és engem is sértések özönével áraszt el. Fogalmam sem volt, miért, vagy mit ártottam neki, de belőle láthatóan könnyen áradtak a válogatott szitokszavak, és hosszasan zúdította még a fejemre.

Nem voltam gyakorlott lovas, így a szédülés és a vágta meg a szőrén megült, csontos háta hamar komoly fájdalmat okozott, s szinte megkönnyebbülés volt, amikor az erdő szélén egy éles fordulónál lerepültem róla, és egy fának csapódtam. Arccal előre történt, mégis az alsó felem fájt jobban, és sok idő kellett, mire újra magamhoz tértem, addigra pedig a ló már messze járt. Talán észre sem vette, hogy leestem róla, de nem is bántam, elég volt ennyi egymástnak ellentmondó észosztás egy napra, a fejem zsongott a szavaktól és az eséstől a nap pedig már magasan járt, és teljesen elvakított.

Ekkor érkezett el a napfogyatkozás!

Legalábbis azt hittem, mert fejem hirtelen árnyékba borult, és amint felnéztem, csak egy fekete foltot láttam a nap előtt, de alakot sehol. Méltán hihettem, hogy napfogyatkozást látok, bár túl gyorsan történt hozzá, hogy az legyen, de miután a sötét folt megszólalt, ezt az elméletet el kellett vetnem.

-- Te aztán elég rossz formában vagy, de majd én kikupállak, ne félj, csak hinned kell! -- Mondta a Valami, és közelebb lebegett hozzám. Mert hogy valóban egy lebegő, gömbölyű valami volt az, persze nem a hold, de valamilyen modern robotféle, világító szenzorokkal, és beépített fegyverzettel, és recsegő, mély hanggal, de ez már tényleg olyan sok volt nekem egy napra, hogy elájultam, és az utolsó kép az maradt, ahogy barátságosan, mégis fenyegetően közelebb lebeg hozzám az idegen...



[Folyt. Köv.]