Join the new world

Sybillak szerint túl gyakran adok ki cikket, úgyhogy az ő, és még néhány olvasóm tanácsára megritkítom kicsit, és csak minden másnap jelenek meg. Ne mondjátok, hogy nem fogadom meg a kritikát. Más javaslatokat is igyekszem beépíteni az írásaimba, és a trollkodáson kívül bármilyen véleményt/észrevételt/tanácsot szívesen meghallgatok, mivel én nem az a fajta vagyok, aki elszáll magától, csak mert folyton a top5-ben van, voteok vásárlása nélkül. Én ezt a minőség egyik fokmérőjének tekintem, és mindig öröm látni, ha sokat kapok, szóval ha örültök, hogy örülök, ti is nyomjatok egyet! Ha nem, akkor is!

Hiszem, hogy törekedni kell mindig egyre jobbra és jobbra, és ezt is teszem.

---

A rádió elnémult.



Az AC-130-as alaposan megszórta a környék légvédelmét, a megmaradt ütegek azonban egyre pontosabban céloztak, és egy motort már korábban elvesztettünk. Hogy komoly a helyzet, akkor vettem észre, mikor Theface homlokán megjelent egy verejtékcsepp, és már nem nekünk magyarázott, hanem kizárólag a vezetésre koncentrált. A szexi stewardessek kiválóan végezték a munkájukat, egy a hátrasiklás nélküli tarackkal tüzelt, egy az újratöltést végezte, egy a két húszmillissel, egy a harminchetessel lőtte a kanadai, valójában román állásokat, az ötödik pedig megállás nélkül hozta a kávét.

Az ő munkája volt a legfontosabb. Sosem löttyintette ki, még akkor sem, mikor fejjel lefelé repültünk, vagy belementünk egy dugóhúzóba, pedig a hatalmas gép nem erre volt tervezve, és nekünk is erősen kapaszkodnunk kellett az övünkbe. Fogalmam sem volt, hogy csinálja, de nem is kaptam sok időt ezen gondolkodni, mert minden figyelmemet lekötötték a körülöttünk cikázó nyomjelző lövedékek.

Reméltem, ha elég erősen koncentrálok, talán mind elkerül minket, de nem bírtam ilyen hatalommal, és egy idő után sorra csapódtak be a géptörzsbe és a szárnyba is, a pukkanós fólia hangján jelezve a találatokat. Theface az órájára pillantott, még nagyjából két percet kellett kibírnunk a legierő érkezéséig, de a mi vasmadarunknak már csak másodpercei lehettek hátra.

-- Hátul találtok ejtőernyőket! Nyomás! -- Kiáltotta, mi pedig rohantunk, hogy megkeressük őket. Jutott volna mindenkinek, de mikor visszatértünk velük, Theface ránkrivallt: -- Nekem nem kell az a vacak, én BA-s vagyok, de értetek nem vállalom a felelősséget, ha valami bajotok esik, úgyhogy ugrás, kifelé!

Nem láttuk értelmét az ellenkezésnek, Anonymus és én magunkra kaptunk egy-egy ernyőt, hevenyészve elrendeztük a zsinórokat, és imádkozhattunk is volna, hogy ne gabajodjanak össze, de a gép újabb találatot kapott, megdőlt, mi pedig kiestünk a nyitott ajtón. Talán jobb is volt így, még sosem ugrottam ernyővel, de így legalább nem kellett bátorságot gyűjtenem hozzá, Theface elintézte egyetlen manőverrel. Az AC-130-as ekkor már kigyulladva, pörögve, mint egy fénylő meteor zuhant lefelé, de lapos szögben, így volt rá esély, hogy túléljék.

Theface még fel is kapta a gépet és újra fölénk került, tovább viszont nem nézegettem, mert még azt sem tudtam, melyik zsinórt kell meghúznom az ernyőn a kioldáshoz, és a föld már elég közel volt.

-- Háromra a pirosat! -- Kiáltott át Anonymus, aki mellettem zuhant, én pedig azonnal megragadtam az említett madzagot, és visszaordítottam:



-- Három!

Az ernyő nagyot rántott rajtam, de tette a dolgát, és finoman, sérülések nélkül tett le a földre, és sikerült út közben elkerülnünk minden kóbor lövedéket. Először azt hittem, hogy legalább ennyi tisztesség van a románokban, de rá kellett jönnöm, hogy a lángoló-kilyuggatott gépre tüzelnek még mindig, ezért nem jutott ránk idejük, aztán az AC-130-as tőlünk mintegy kétszáz méterre laposan a földhöz csapódott, végigcsúszott egy szántóföldön, majd egyenesen egy folyóba csúszott, így legalább a lángok kialudtak.

A légvédelem ekkor váltott célpontot, de minket már nem találtak, csak a késve érkező fekete légierőre tudtak tüzet nyitni, azokat viszont felkészültebben érte a támadás, mint minket, és játszi könnyedséggel iktatták ki az általunk meghagyott néhány maradék állást. A hirtelen jött légicsatának hirtelen is szakadt vége, és csak füstölgő roncsok maradtak utána. A légierő visszavonult, hiszen nem tudott hol leszállni, a szétlőtt gép pedig maradt a folyóban, így gyorsan odasiettünk hozzá.

Az ajtó, melyen korábban kiestünk, még nyitva volt, rajta keresztül tudtunk bemászni a roncsokba, hogy túlélőket keressünk, és ellássuk a sebesülteket, de néhány percnyi aggódás és keresés után rá kellett jönnünk, hogy elkéstünk, mert a pilótafülke ablakát belülről törték ki, és mivel holttesteket nem találtunk, úgy tűnt, ezen keresztül távozott a teljes személyzet a kemény landolás után.

Mi is itt másztunk ki, és a folyó innenső partján néhány házat vettünk észre, és egy utcatáblát, amin az állt, hogy Rang Saint Étienne S. Északnyugatra tartott, ahol egy híd is állt keresztül a folyón, mi pedig csőre töltve, a bokrok között haladtunk felé.

-- Hol van az a fickó, akit keresünk? -- Kérdeztem folytott hangon.

-- Fogalmam sincs, de ha értesült az esetről, biztosan a helyszínre fog jönni, ne aggódj. Addig csak találni kellene valami jó kis búvóhelyet, ki tudja még hány román vendégmunkás dolgozik itt?

Elhagytunk két kis tanyaszerűséget, aztán egy pajtának kinéző, hosszúkás épülethez értünk, ami megfelelőnek tűnt felszívódni egy időre. Az ajtaját is nyitva találtuk, de a látvány, ami fogadott minket, egy kissé meglepett. Ugyanakkor meg is nyugtatott.

Theface volt benn, letolt gatyában, és ugyan nem tűnt sérültnek, de az öt stewardess egyszerre ápolta... nem egészen a szokványos módon. Minket látva idegesen felrántotta magára a nadrágját, és helyette minket tolt le:



-- Nektek is pont oda kell jönni, ahol én vagyok? Rám vagytok állva, igaz? -- Sziszegte, miközben az övcsattal küszködött.

-- Mi csak bejöttünk véletlenszerűen az első szimpatikus épületbe, de különben örülünk, hogy jól vagy! -- Mondtam neki, mire felnevetett.

-- Véletlenszerű, mi? Ez olyan, hogy ha tőlem kérdeznek egy véletlenszerű számot egy és hetven között, úgyis a hatvankilencet mondom, bármikor! És talán nem csak mondhattam, de csinálhattam is volna, ha nem gyalogoltok be ide... -- Panaszkodott.

-- Na igen, a nagy izgalomra biztosan jót tett volna! -- Nevetett Anonymus22, akin látszott, hogy szívesen részt vett volna egy hasonló, post traumás stressz-levezető foglalkozáson, de Theface nem úgy tűnt, mint aki osztozkodni akar. -- És mi lesz ezután?

-- A légierő gondolom megtette a dolgát, nemsokára küldenek egy evac-ot, de valószínűleg éppen szétrúgják a diplomatáik seggét is, szóval nem lesz gond. Ezért biztosan dupla adag fűrészport fogok követelni, méghozzá ingyen, vagy megkóstolhatják a Banhammeremet! -- Mondta haragosan, majd valamivel szelidebben hozzátette: -- Nem tudom, végülis ti kiért, vagy miért jöttetek, egy egy pár óráig azért még meghúznám magam, csak utána indulnék a keresésére... csak kérlek... Könyörgöm! Ne ott akarjátok meghúzni magatokat, ahol én akarom meghúzni őket!

Értettünk a szóból, és egy gyors búcsúzás után odébb is álltunk, át a mezőn, megkerültünk egy kis tavat, és a híd felé vettük az irényt keletre, de szinte laposkúszásban kellett mennünk, mert időközben feltűnt néhány kanadai járőr, kiket jobbnak láttunk elkerülni. A hidat sem vettük emiatt igénybe a szó rendes értelmében, hanem inkább a tartószerkezetére felkapaszkodva másztunk át a folyó túloldalára, így azért mégis csak száraz lábbal keltünk át, de nem is túl feltűnő módon.

Odaát sűrűbben álltak a házak és a parkolók, egy tábla szerint pedig Sainte-Marie-ban voltunk, nagyjából harminc kilométerre Quebec-től. Innen jól látszottak a gépünk roncsai, amit tüzetesen átvizsgáltak a járőrök, és nyomokat kerestek a parton, de kutyáik nem voltak, így még egy darabig nem kellett attól tartanunk, hogy ránk akadnak.

Meghúzódtunk egy ház oldalában, miközben felénk jött egy járőr, Anonymus pedig már éppen felvetette, hogy "adjuk fel magunkat" a kanadaiaknak, hiszen nem is állunk hadban, mikor észrevettem, hogy az egyikükön nincs cipő, a talpa viszont erősen szőrös.

-- Rohadt vendégmunkások! -- Sziszegtem. Anonymus már csak lemondóan mosolygott:

-- Kár, hogy nincs hangtompítónk, pedig ez a fegyver ebben az igazán jó, hogy farbasorozzuk vele őket... csak akkor idecsődítenénk az összes többit is!

Hangtalanul követtük őket, szerencsénkre a civileg jól elbújtak házaikban a légicsata láttán, így nem volt, aki észrevegyen minket, aztán egy szűkebb utcában beértük a jetiket, és puskatussal kaptak a tarkójukra. Mindkettő azonnal elterült, Anonymus pedig, mint aki mindig ezt csinálta életében, borotvát vett elő, és tétovázás nélkül "megskalpolta" a románokat... A talpukon.

-- Így! -- Suttogta végül elégedetten, és szétszórt egy marék jetiszőrt a levegőben. -- Ezekkel egy darabig nem lesz gondunk, amíg ki nem nő nekik újra! Ne nézz furán, nincs is jobb a jetiborotválásnál!

Sokáig nem győzködhetett, mert motorzúgást hallottunk, és csikorgást, egy páncéloshoz pedig már kevés lett volna a mi farba-sorozónk, és borotvánk, úgyhogy gyorsan beugrottunk az egyik kertbe, és néhány házzal odébb besurrantunk egy nyitott ajtón. A borotvált románokat csak belöktük egy szúrósnak tűnő bokorba, hogy azért ne találják meg őket olyan hamar, mi pedig igyekeztünk élvezni a kanadai "vendégszeretetet".



Nekik is volt sörük, csak furán palackozták, de mindketten találtunk egy-egy flakon canada dry-t, és gyorsan lehajtottuk a nagy izgalomra, aztán leültünk és juharszirupos palacsintát ettünk, ennél kellemesebb fogadtatás talán akkor sem ért volna minket, ha itthon vannak a házigazdák. Kezdtük is már jól érezni magunkat, jó pár őrjárat vonult el zavartalanul a "házunk" előtt, mikor végre csend lett, mi pedig kényelembe helyeztük magunkat.

Talán már egy óra is eltelt, amikor valamilyen kísérteties hangot hallottunk kintről, éa valami motoszkálni kezdett az ablakok alatt. Azonnal kézbe kaptuk a fegyvereinket, és pattanásig feszült idegekkel szegeztük az ajtónak őket, készen rá, hogy bármi lépjen is be rajta, kellőképpen fogadjuk...

Az idő nagyon lassan akart telni, halántékomon verejtékcseppek gyűltek, és csorogtak végig arcomon, pedig egyáltalán nem volt meleg a lakásban, a szívem pedig már a fülemben dobolt, a sör lazító hatása hamar elszállt, és sosem éreztem magam ennél józanabbnak, mint akkor...

Aztán egy nagy reccsenést hallottunk, és valami vakító fény árasztott el minket, ahogy valaki berúgta az ajtót...



[Folyt. Köv.]

---